Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megtérésem és elhívásom

Megtérésem és elhívásom.

1953-ban születtem egy alföldi kis faluban, öten voltunk testvérek, apám Pestre járt dolgozni, anyám a gyermeknevelés mellett a konyhakertet és 1200 tőke szőlőt, valamint három hektár földet munkált. Vagyis nagyobb részét ő munkálta meg. Soha nem jöttem volna rá hogyan csinálta és honnan volt ereje mindezekre, ha nem ismertem volna meg Istent. Sajnos a gyermeknevelésnek csak a munka és a fenyítés része jutott neki. Soha nem adta fel, bár sokszor láttam belefáradni dolgokba, de mindig elölről kezdte. Azt gondolom, hogy a küzdést tőle tanultam a reménytelenség ellenére is. Olyan sajátságos helyzet állt elő, hogy nekem a fenyítésből duplán kijutott,hiszen ha nem anyám vert meg akkor a bátyáim vettek kezelésbe, mivel nem tudtam mindkét irányba megfelelni. A sok verés egyrészt közömbössé tett a verés elviselésében, másrészt vágy keletkezett a szívemben, hogy visszaadjam. Ezzel viszont ajtót nyitottam a verekedés szellemének, ami megmaradt egészen a megtérésemig. Ez azt jelentette, hogyha találkoztam olyan emberrel, akiben hasonló szellem volt akkor leggyakoribb esetben verekedés lett belőle, hiszen az a szellem is meg akart nyilvánulni. Ötéves koromba egy kutyától megijedtem és tizenöt éves koromig dadogtam, ennek tetejében születésem után a kórházban el cseréltek egy cigány gyerekre. Ezért és a dadogásom miatt a testvéreim gúnyolódtak és csúfoltak, sajnos apám is beállt a csúfolódók sorába. Ezen dolgok vak dühöt váltottak ki belőlem. Dicsőség Istennek, hogy nem lettem gyilkos, mert ez tényleg nem rajtam múlott. Közben pedig vágytam a szeretetre. Kilenc évesen az 1200 tő szőlőnek képes voltam megkapálni a közét csak azért, hogy megdicsérjenek. Egy dicséretért sok mindenre hajlandó voltam. Másrész viszont soha nem figyeltem arra ,hogy jól viselkedjek, hiszen úgyis kikaptam valakitőlé. Ha megérdemeltem a verést, akkor nem fájt úgy a lelkemo. Sokrétűen megedződtem, a verés nem fájt úgy, ha tiszta erőmből kiabáltam és még esély volt arra, hogy meg sajnálnak és kevesebbet kapjak. A bátyáim ellen viszont a vakmerőség és az erő dominált, de soha nem győzhettem mert minden esetbe összefogtak ellenem. A dac és a düh okán viszont minden alkalommal a teljes kifulladásig küzdöttem és órák kelletek ahhoz ,hogy megnyugodjak. Ötödikes koromban vasúti intézetbe adtak, amit én a gyermekkorom legtragikusabb élményeként éltem meg. Azt gondoltam, hogy felesleges és annyira rossz vagyok, hogy nincs helyem a családban. Soha nem tanultam csak ha nagyon muszáj volt, de az intézetben szigorú felügyelet mellett kellett tanulni. Mindennek ellenére megbuktam két tantárgyból, pusztán dacból, mert egy fiatal tanárnő meghúzta a fülemet, továbbá arra is gondoltam, hogyha megbukok, akkor hazavisznek az intézetből.

Ifjúságom a dadogás leküzdésével telt el, amitől viszont akarat gyenge és gátlásos lettem. Tizennyolc éves koromban rászoktam az alkoholra és a cigarettára, gondolva így könnyebben beilleszkedem és remek ellenszernek látszott a gátlásosságra, közben olyan hatásosan romboltam az Isten templomát, a testemet, hogy húszévesen allergia okán 42 fokos lázban beájulva a mennyei szállító eszközön találtam magam, amit mások fényes alagútnak neveznek. Ezek után egy robosztus bírói asztal előtt találtam magam, mögötte egy trónszerű szék volt, senkit sem láttam benne. A bűneim viszont sorra megjelentek négy éves koromtól kezdve, ami azért lehetett, mert akkor már tudtam, azaz tudatában voltam, hogy bűnt követek el és ennek ellenére megtettem. Gondolatom szerint, amikor az egyén tudatában van a cselekedeteivel onnan kezdve felelősségre vonható. Az volt az érdekes, hogy a védekezésnek a legcsekélyebb lehetősége sem volt bennem a bírói szék előtt. Ne kérdezzétek, hogy meghaltam-e vagy sem. Nem tudom, csak annyit tudok a mai ismereteim szerint, hogy a Krisztus ítélő széke ellőtt álltam. Miért jöhettem vissza? Jó kérdés, de Isten Szelleme kegyelemből azt jelentette ki, hogy a mennyben lévő szentek, akik az őseim voltak színről színre könyörögtek érettem Istennél, és az tudnivaló, hogy az igazak buzgóságos könyörgése meghallgattatik. Aki pedig a mennybe kerül annak már nem kell megigazulni hiszen a földön már Jézus Krisztusban való hit által megtörtént. Ami viszont furcsa, hogy annak ellenére, hogy több mint harmincöt évig foglalkoztatott a kérdés az életemen semmit sem változtattam. Pedig a történések egyértelművé tették, hogy valami van a földi élet után és az is világos lett, hogy a propagandák ellenére Istennek létezni kell. Mégsem gondoltam vele. Őszintén megmondva csak sejtem, de valószínűleg az önbecsülés hiánya, ami miatt nem gondoltam komolyan az egészet. Tudtam, hogy létezik de torz képem volt Istenről, azt gondoltam esztelenségemben, hogy kizárólag azért jöhettem vissza, hogy még többet szenvedjek. Madách Imrének a híres sorai voltak előttem: ember küzdj és bízván bízzál. De kiben és miért??? Egyszóval nem láttam értelmét az életnek, azt gondoltam az apró örömökön és az ital bódulatán túl, csak a munka, a betegség és a fájdalom van, hiszen nagy fájdalmaim voltak, keserűvé és életunttá váltam. Szerettem volna ha vége lenne, de nem tudtam megtenni. Huszonhatodik születésnapomon egyedül akartam lenni és kimentem a parkba. Láttam az anyukákat kis gyerekeikkel, akkor hasított belém az érzés, hogy én úgy megyek el e világról, hogy semmit sem hagyok magam után. Akkor úgy döntöttem, megnősülök, félretettem az elveimet és megnősültem. Nagyon nem volt egyszerű, a gyerekek jelentettek olyan örömöt, ami ellőtte nem volt az életemben, ezért már képes voltam küzdeni és még a betegségről is megfeledkeztem valamennyire. Mielőtt megnősültem egy két évre gondoltam, azonban eltelt tíz év mikor szembe kellett néznem a halállal. Életemben először éreztem hálát, hiszen azzal tisztában voltam, hogy huszonnyolc évet ajándékba kaptam. A gyermekek őszinte szeretete és ragaszkodása viszont áttörte a közönyt, de a megkeményedett szívem még mindig azt mondta vége, ennyi volt. Tudtam hogy egyedül Isten az, aki közbe avatkozhatna mert az anyai nagymamám életén és természetén keresztül felismertem Istent, de nem tudtam kegyelmet kérni inkább leharaptam volna a nyelvem, mintsem kérjek. S dadogásról is saját akaratom és erőfeszítésem árán sikerült megszabadulni, voltak elveim és tizennégy évesen saját magamat tartottam el. Amikor elközelgett a vég nem volt bennem félelem, érdekes, semmi más sem, sem harag vagy vád, se magam se másokkal szemben. Azt gondoltam megszűnik a szenvedés és vége. Hiába voltam Jézus ítélőszéke ellőtt nem számoltam se a mennyel se a pokollal. Nagyon sok betegségre szedtem kemény gyógyszereket. A víz, ahogyan szorította a szívemet, nehezen kaptam levegőt és vártam az utolsó szorítást. Ekkor azonban eszembe jutott, hogyha meghalok, a gyermekeimre milyen sors várhat, és semmit nem tudok tenni értük. Ekkor rá kellett jönnöm, hogy mennyire esendő és gyenge vagyok, hogy nekem is szükségem van a kegyelemre. Végre kimondtam, azaz ki tudtam mondani, hogy kegyelem. Vagyis ha megélem a reggelt, akkor megtérek. Értitek? Még akkor is, mikor az ajtó ellőtt volt a halál, még akkor is a dac és a konokság volt bennem. Mindezek ellenére nem vetett el, és megéltem a reggelt, dicsőség Istennek. Büszkeségem egyik alap pillérje az volt, ha valamit kimondtam ahhoz ragaszkodtam. Másnap reggel felszálltam a vonatra. Öt évnyi ingázás során soha nem fordult elő, hogy egyedül legyek a fülkében azon a reggel viszont senki sem volt, én pedig jelnek fogtam fel ezt és hangosan el mondtam.

JÉZUS ÉN BŰNÖS EMBER VAGYOK. ELISMEREM, HOGY TE VAGY AZ ÉLŐ ISTEN FIA, ELISMEREM, HOGY HELYETTEM SZENVEDTÉL,

MIATTAM MEGHALTÁL A BŰNNEK ÉS HARMADNAPRA AZ ÉN BŰNBOCSÁNATOMRA FELTÁMADTÁL. EZÉRT ÉN BEFOGADLAK A SZÍVEMBE, MINT SZEMÉLYES MEGVÁLTÓT. LÉGY AZ ÉLETEM URA. TANITS, GYÓGYITS ÉS VÍGASZTALJ AZ ATYA ISTEN DÍCSŐSÉGÉRE. ÁMEN.

Az volt az érdekes, hogy mintha kábulat szelleme uralt volna le. Se betegségre se más dolgokra nem figyeltem, másnap ismét nem volt senki a vonat fülkébe ekkor meg önkéntelenül ki nyílt a szám és az jött ki rajta: Uram a testem a te templomod, ha jónak látod, akkor építsd fel. És ismét a kábulat vett rajtam erőt. Eltelt egy hét. A táskából elő akartam venni a Bibliát, amikor megláttam a fél literes flakon vizet eszembe jutott, hogy egy hete nem vettem be vízhajtót, és a többi gyógyszereket sem. Kimentem a vonaton a vécébe gondolván a vérnyomásom az megfogja mutatni, hogy tényleg meg gyógyultam e. Ezért leguggoltam egypárszor, amitől meg kellett volna szédülnöm, de nem ez történt, hanem a lábam ujjától a fejem búbjáig kellemes bizsergés járt át. Ekkor bizonyos voltam a kegyelemben, amitől csak zokogtam és zokogtam. Rám tört a felismerés: ezért én semmit se tettem és a semmiért visszakaptam az életem. Lángolt bennem az Isten megismerésének vágya, jártam gyülekezetbe, nyilvánosan megtértem. Azonban jöttek az első csalódások is, de nem Istenben, hanem a gyülekezetben, egy vendégpásztor azt prédikálta, hogy hagyjuk a gyógyulást az orvosokra, mi pedig imádkozzunk ,ráadásul egy homoszexuális férfi ült az első sorban. Indulat támadt bennem, hiszen két hónapja sem történt mikor Isten hét fajta betegségből gyógyított meg kegyelemből az pedig mindennek a teteje volt, hogy egy homoszexuális férfiról kiderült, hogy még pásztor is egy kis faluban. Akkor még nem voltam tisztában az Isteni kegyelemmel, azt sem tudtam hogyan kell a bűnt elválasztani az egyéntől csak a törvény szerinti ítélet volt előttem. Ezen történések hatására úgy döntöttem, hogy nem járok gyülekezetbe, Isten küldött egy másik gyülekezetből egy hölgyet, aki bizonygatta a karizmatikus gyülekezetben nyilvánvaló az Isten jelenléte. Isten megismerésének vágya olyan erős volt bennem, hogy elmentem ezen gyülekezetbe, bemerítkeztem a Jézus nevébe, bűnt vallottam és megkaptam a Szentszellem keresztséget, a nyelveken szólás ajándékát. Hat évig jártam a gyülekezetbe közben Isten szelleme által sok kijelentést kaptam, állandóan olvastam a Bibliát, fizettem a tizedet, böjtöltem tizennégy évig heti három napot, pusztán hálaadásból. Nem tudtam, csak éreztem, hogy valami nincs rendben. Ugyan még nem tudtam az evangéliumnak az igazságát, de az igehirdetők és a Biblia szellemisége nem találkoztak minden esetben. Ezen dolgok megzavartak és elkezdtem kételkedni, egy-két kérdést feltettem az előjáróknak és azt kellett látnom, hogy vagy egyáltalán nem, vagy teljesen emberi módon feleltek a kérdéseimre. Azt a döntést hoztam meg, hogy minden kérdést Isten elé viszek, de nem jöttek a válaszok. Egyik alkalommal méltatlankodtam Istennél, hogyha Ő mindenható és szerető Isten, akkor miért hagyta Jézust szenvedve meghalni a kereszten, mivel Jézus lekiabált a keresztről: „Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem”. Ekkor egy olyan dolog történt, amit hitben erős keresztények sem nagyon hisznek el, de én esküre felemelt kézzel mondom, hogy igaz. Először a fejemben, mintha több tucat fogaskerék recsegve morogva forognának és a mellkasom pedig mintha legalább háromszorosára duzzadt volna. Először megintett, hogy hogyan merem felemelni a sarkamat Isten ellen, mikor Ő annyira igazságos, hogy a fiával sem volt hajlandó közösséget vállalni a bűnnel mikor a te és a világ összes bűnét felvette önként, kedves illatú áldozatul Istennek. Ezek után pedig beírta az evangélium igazságát a szívembe, ami kilencven percig tartott. Közben csak arra figyeltem nehogy meglássanak, mert folyamatosan zokogtam. Ezen történés után az intésen kívül mindent elfelejtettem. De mindenkor és mindig az az ige jön fel bennem, ami adott esetekben szükséges.

Nem sokkal később négy alkalommal lekéstem a gyülekezeti alkalmat és kikeltem magamból, ismét méltatlankodva: Tudod Uram, hogy mennyire vágyom a gyülekezetbe téged dicsőíteni, és már negyedik alkalommal késem le az alkalmat. Ekkor csak egy kérdést tett fel: Meg veted-e a tiszta forrást?

Ismét elhagytam a gyülekezetet annak ellenére, hogy sokan mondták mennyire fontos a hívők közössége. Ezzel maximálisan egyet is értek, de én ezt elhívásnak éltem meg, Isten pedig kárpótol mindenért. Két alkalommal történt az elhívás álomban. Egyik alkalommal egy sötét barlangba tévelyegtem annyira, hogy az életem miatt aggódtam. Amikor megláttam egy gyenge kis fénysugarat azonnal elkezdtem a köveket félredobálni és mikor kiértem egy vastagon mohás hegyoldalra hanyatt feküdtem és örültem a szikrázó napfénynek. Ekkor egy hang megszólalt: Mások nem vágynak a fényre? Másik alkalommal pedig egy szakadék völgy fölött álltam amelynek a fala függőleges volt körülbelül ötven méter mély és ék alakban szűkült össze. A végén pedig egy fehéren izzó ovális barlang volt a népek és nemzetek sokasága pedig lassan és némán mentek az izzó barlangba. Én elborzadva hangosan kiabáltam: Istenem! Istenem! Ezek mind a veszedelemre mennek? Hátam mögött meg szólalt egy hang: Neked módod van innen embereket kimenteni.

Képzeljétek: egy romhalmazt az élő Isten akar használni. Az az Isten, mely teremtette a mennyet és a földet és minden rajta és benne élőt. Elhihetitek, hogy nem akartam elhinni, de jönnek az ismeretek és a kijelentések kegyelemből mert az tuti, hogy én nem érdemlem meg.

Bűnvallás megelőző éjszaka meglátogatott az ördög, azt kérdezve, hogy mit akarok Istentől? Ha száz életem lenne akkor is rég a föld alat rohadnék. Utólag igazat kell, hogy adjak az ördögnek, hiszen a bűneim számát inkább az ezres számmal lehetne kifejezni, mintsem a százassal. Írva mondom, és teljes bizonyossággal állítom, hogy Isten szereti a bűnös embert is, de a bűnt el nem szenvedheti. Nem tudsz olyan sok és nagy bűnt elkövetni, hogy Isten meg ne tudna és ne akarna megbocsátani, csak kérni kell. Mondom: ŐSZINTÉN kérni kell. Ma már tudom és hirdetem: Jézus, az út, az igazság és az élet. Csak Őáltala mehetünk az Atyához, hangsúlyozom csak Ő általa. Most már bátran mondom, hogy őszinte vágyam és teljes boldogság az élő Istent szolgálni. Szeretném, ha ezen írások is hozzájárulnának, hogy sokan átgondolnák az életüket és keresnék Istent. Csak és kizárólag azért tártam fel az életem, hogy azok az emberek is, akik reménytelenségben vesztegelnek megértsék: értük is meghalt Krisztus. Végezetül szeretnék dicsekedni a kegyelemmel, hiszen négyszer ragadtattam el a mennybe és 2017-ben másfél napot töltöttem a pokolban pusztán azért, mert tiszta szívvel vágyom arra, hogy az egy igaz Istent és az ő szeretetét, kegyelmét, irgalmát hirdessem, hiszen ez a elhívásom.

ámen.